Olyan ember vagyok, aki nem bírja a mártírkodást és sajnos ezt érzékeltetni is szoktam. Van a környezetemben egy ember, akinek villog a homlokán, hogy nem érzi jól magát a bőrében, nem elégedett az életével, de állítja, hogy már beletörődött, hogy nem lesz jobb és ennyi. Ilyenkor tudok robbanni. Ráadásul amikor nyitnék felé, vagy segítenék neki, akkor pedig leenged egy falat és még jobban elzárkózik. De ennek ellenére neki szüksége van törődésre és odafigyelésre. Már több közös ismerőssel beszéltünk erről, látják rajtam, hogy próbálkozom és mosolyognak, hogy soha nem adom fel, de azt hiszem, most már muszáj lesz. Mindenki csak a saját életét tudja jobbá tenni, de ahhoz kell a pozitív hozzáállás is. Tudom, hogy én is elzárkózom mostanában többször is, de azért nem ennyire. Meg azért én teszek ellene. Ami zavar, azon megpróbálok változtatni. És ami az egyik legfontosabb, hogy soha nem adom fel. Még akkor sem, amikor már fel kéne. Amit szeretnék, azért harcolok, hisz mi vesztenivalóm van? Semmi.. akkor van, ha nem próbálom meg. Nem tudom, mit lehetne kezdeni az ilyen “feladtam” emberekkel. Jól megrázni, hogy ébredjen már fel? Közölni vele, hogy hahó ez az Élet nevű dolog, itt feladatok vannak. Impulzusokra van szükségünk, de őt semmi nem éri. Az előző szlogenem nem véletlenül volt az hogy a “Létezés még nem élet”. Ennek az embernek nincsenek tervei, nem mer vágyakozni valami után, nem mer (szerintem) ábrándozni sem. És ez idegesít, hogy még fiatal, még semmi nincs veszve, csak egy nagy levegőt kellene venni és azt mondani hogy ok, jobb életet szeretnék és ezért hajlandó vagyok mindent megtenni. Azért kíváncsi leszek mi lesz vele pl 20 év múlva…..

Ezen a héten is voltam “angolórán”. Nem tudom erről írtam e már, egy angol lánnyal szoktam hetente találkozni és megbeszélni az élet nagy dolgait… az eheti jótanácsa: “Never give up. You have nothing to lose.” Próbálom, próbálom..

Btw, az előző bejegyzésben lévő problémát mégis jól oldottam meg és ajándékot is kaptam érte a sorstól…