.. és én még nem ettem idén hekket….. így nem lehet vége… HEKKRE vágyom kovászos ubival!!!! A legjobbat pedig a velencei strandon lehet kapni… hmm…

Nem kódjelek ezek, csak próbálom elkerülni, hogy megint idetévedjen mindenféle jöttment. Nincs másról szó, mint a két kereskedelmi csatorna újabb durranásairól. Legalábbis mindegyik azt hiszi, hogy övé a jobb. Tegnap este mivel nem volt más programom – meg amúgy is telezabáltam magam palacsintával – ezért leültem a tv-elé és kapcsolgatva néztem mindkettőt. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy leragadtam az egyiknél. Ott jobban tetszett a zsűri, meg talán a felhozatal is. Nem tudom fogom e nézni, de majd kiderül. Már semmit nem merek mondani, mert eszembe jutott egy tavalyi eset, amin még mindig nagyon vigyorognom kell. Az történt ugyanis, hogy a tavalyi tehetségkutató döntőjén otthon üldögéltem és egy ismerősömmel cseteltem. Mindketten leszögeztük, hogy ilyen gagyi műsort nem nézünk, sőt én ha jól emlékszem ki is kértem magamnak, hogy ilyet feltételezzenek rólam. Majd az utolsó jelenetnél kiderült, hogy mindketten néztük. Akkor percekig potyogtak a könnyeim, úgy nevettem és tegnap este is eszembe jutott, hogy vajon ő nézi e.. 🙂 A lényeg hogy hajrá X 🙂

Nem gondoltam volna, hogy ez a blog meg fogja érni az 5. születésnapját. Igazából 2005-ben azért indult, mert kimentem Le Havre-ba és egyszerűbb volt így beszámolni a kinti életemről, minthogy mindenkinek emaileket küldözgessek. Aztán valahogy nem álltam le vele…. Az első bejegyzés augusztus közepén került fel 🙂 5 év és lassan megszületik az 500. bejegyzés is. Szép számok.
De ha ilyen lesz az időjárás, akkor már ősz lesz. Nem tetszik. Elő kellett vennem a melegítőmet, mert reggel fáztam. Vagy lehet, hogy csak kicsit megfáztam tegnap. Bográcsozni voltunk a munkatársaimmal a Pál-völgyi barlangnál. Hihetetlenül jó hely, nagyon hangulatos és érdekes, hogy még soha nem jártam ott, pedig nincs is messze tőlem. A fiúk nagyon finom villásgulyást főztek. Az egyetlen baj volt, hogy jött a vihar és az eső. Én pedig pont a mosdóban voltam, amikor lecsapott, így ott ragadtam, és míg vártuk, hogy eláll, addig is jól eláztunk. Nem biztos, hogy jót tett. De majd pihenek és helyre hozom magam.
Ma délután megyek egy ált. iskolai osztálytársamhoz, végre megnézem a kisbabáját, utána pedig lehet, hogy spontán hazaugrok. Anyukám palacsintát süt, és mivel ő süti a világon a legjobb palacsintát, így még az utazás iránti utálatomat is hajlandó vagyok legyőzni. No majd meglátjuk.

Már megint hóvége van, de ami a legszomorúbb, hogy nyár vége is. Ez már kevésbé tetszik.
Visszautalva az előző bejegyzésre, nem is gondoltam, hogy ennyi visszajelzést kapok, miszerint nem is vagyok öreg… nagyon jófejek vagytok, jókat mosolyogtam a reakciókon… de amin a legjobban meglepődtem, hogy csak fiúk reagáltak. Tipikus… 🙂
Azt hiszem, ma nem írok sokat. Gondoltam, hogy amíg megszáradnak a körmeim, addig írogatok két ujjal, de ezt nem nekem találták ki, így soha nem leszek kész. Nem is tudom, mikor írtam így utoljára… Meg nem is tudom, hogy lehet úgy élni, hogy valaki nem tud gépírni 🙂 Ez kb olyan, minthogy van egy ismerősöm, aki nem tud bicajozni. Nekem mindkettő természetes. Pedig hogy utáltam a gépírás órákat. Emlékszel Csaba tincsesre? 🙂 Mindig tapsolt, ahogy mondta, hogy asdf köz jklé köz… és mindezt még hagyományos írógépen ütöttük, mint az őrültek. Régi szép idők… Közben meg nézem a Nekem8 című filmet.. épp egy ilyen csokrot kaptam a nyolcadikos ballagásomra a szüleimtől. Dettó így nézett ki. Nem is tudom, mi lett azzal, vajon kidobták, vagy még mindig ott van? Vagy én dobtam ki? Volt egy téglám, abban gyűjtögettem a megszárított virágaimat, de azzal sem tudom mi lett. Egyik legértékesebb ajándék volt, amit a barátaim valami építkezésen szedtek össze, hisz mégse jöhettek hozzám szerenádozni ajándék nélkül. 🙂 Na jó, abbahagyom a nosztalgiázást és megyek aludni… majd ott folytatom 🙂

Elvira megérkezett este, megvacsiztunk és elmentünk a Néptáncfesztivál zárógálájára, amire Anyukám kapott két jegyet. Sok-sok emlék tört elő. Volt pár meglepetés a nézők számára, ami hatalmas sikert aratott. Az egyiknél összeállt minden ország zenekarából egy társulat és közösen eljátszották a Palotás zenéjét. Később pedig egy török zenész szinte hibátlan akcentussal elénekelte a Tavaszi szél vizet áraszt című magyar dalt. Megható volt a végén, ahogy felvonult a színpadra az összes táncos, a közönségben pedig mindenkinek a kezében ott égett a gyertya. Nagyon színvonalas estét hoztak össze a szervezők.
Utána felmentünk ismét a bulizós helyszínre, ahol nem igazán éreztük azt, hogy ez a mi helyünk. Talán egy-két szám volt amit ismertünk, de az alá is tüctüc ritmust raktak, így élvezhetetlen volt.
Viszont volt valami, ami paffra vágott. Ma egész nap azon szórakoztak a körülöttem levők, hogy vicces, ahogy teljesen összeomlottam és magam alatt voltam és vajon hogyan fogom ezt feldolgozni. Én tudom, nehezen. Hiába, vannak dolgok, amiket az ember nehezen fog fel, nem is akar, de egyszer muszáj beletörődni. Az élet nem áll meg, hanem halad folyamatosan, akár tetszik nekünk, akár nem. Adott egy fiú, akivel 15 évvel ezelőtt rengeteg időt töltöttem, sokat néztem vele mesét, pelenkáztam, etettem, mentem vele a játszótérre. Ez a fiú viszont mára megnőtt, hihetetlen pasi lett belőle, és ez a kamasz tegnap este ott bulizott, ahol mi. Azt hittem, hogy káprázik a szemem, amikor megláttam. Az én kicsi Mátém, aki pár éve még a kertben szaladgált a kutyával, egyszer csak felnőtt. Ez még így nem is durva, de az már igen, hogy én viszont ennyi évvel öregebb (na jó, szebben hangzik hogy tapasztaltabb) lettem. Teljesen kész vagyok emiatt… Eddig fel sem tűnt, hogy hány éves vagyok, mármint tudtam, de nem vettem róla tudomást. Messze nem érzem magam ennyinek, de így még semmi nem szembesített, mint a tegnap esti felismerés. Ma délelőtt át is mentem hozzá, beszéltünk róla, de persze ő is csak vigyorgott… hihetetlen, hogy rohan az idő és még annyi, de annyi dolgom van… Hát így zárult a hét.