Úristen! Úristen! Úristen! Így jöttem ki a moziból. Direkt nem olvastam el, hogy miről szól, a főszereplő fiún kívül semmit nem tudtam róla, csak annyi, hogy a végén lesz valami fordulat. Mindenre gondoltam, de erre nem. Végig egy átlagos filmként folytak az események. Viszont abban a pillanatban, amint rájöttem, hogy mi fog történni, végigfutott rajtam egy áramütés, sokkot kaptam és megindultak a könnyeim. Bár érzelgős vagyok, sírni nagyon ritkán szoktam filmen, de ez…… nem is tudok mit mondani. Még mindig a hatása alatt vagyok. Már rég kiürült a mozi, mi még ott ültünk és képtelen voltam abbahagyni. Képtelen voltam felállni. Képtelen voltam lenyugodni. Megjelentek az emlékek. Nekem kicsit máshogy csapódott le. Most nem írom le, hogy miért, de aki megnézi és ismeri a múltam fontos eseményeit, tudni fogja, miért írtam ezt. Kijöttünk a moziból és olyat dolgot tettem, amit nagyon ritkán szoktam. Csak akkor, amikor ideges vagyok. Most nem ez volt, de nagyon felkavart, remegett mindenem. Csak ültünk a Westend tetején egy padon, néztünk ki a fejünkből és nem tértünk magunkhoz. Én meg pláne. Hihetetlen! Ütős film, meg kell nézni. Úristen!

(Ja amúgy az előző bejegyzés utolsó mondata nem erre utalt, azt majd külön, ha magamhoz tértem)