Nagyon gyorsan eltelt ez a hét, hihetetlen, hogy már megint csütörtök van. Van Ancsival egy régóta tartó szokásunk. Csütörtökönként amelyikőnk előbb ír a másiknak, az megkérdezi, hogy mit csinál a másik hétvégén. Ma reggel úgy éreztem, mintha a múlt hetit még csak most beszéltük volna meg, és már megint ez a téma. Valószínűleg azért, mert nem unatkozom egy percet sem, bár elég egyhangúan telnek a napjaim. Így hogy nincs laptopom, nem ülök előtte esténként, munka után elmegyek futni (a héten mindennap voltam) hazaérek, kicsit olvasok és azonnal bealszom. Amúgy sokkal jobban bírom gép nélkül, mint gondoltam. A gazdálkodást kiadtam bérbe, ha jól tudom tegnap el lett végezve mindenféle kertimunka 🙂 Minden mást meg innen bentről el tudok intézni. Megkaptam az árajánlatot, elvileg jövő héten kész lesz a laptop, de annyira nem hiányzik.
Amúgy ritka pocsék napom volt. Délelőtt nem is nagyon voltam a helyemen, ráadásul egy olyan kollegát kell betanítani, aki enyhén szólva gyenge felfogású. Még bírom türelemmel, elszámolok sokszor tízig, csak vicces amikor látom, hogy közeledik, látom a szemem sarkából, hogy a mellettem ülők már röhögnek, hogy már megint jön és kérdez és bár állítja hogy érti, az üveges tekintete elárulja, hogy fogalma sincs. Nehéz az ilyenekkel…. meg amúgy is.. ma nem volt jó itt lenni. Viszont a munkával délután már jól haladtam, legalább ennyi örömöm volt.

Ez hétvégén többször is kiderült. Jelentem, túlélhető a gép nélküli élet. Főleg, ha van valaki, akivel programot lehet szervezni és aki eltereli a figyelmét. Szombat este úgy jöttem vissza, hogy elintéztem mindent amihez net/gép kellett és vártam ,hogy mi fog történni. Az történt, hogy az én drága barátommal elmentünk megnézni a Sajtófotó kiállítást a Nemzeti Múzeumba, amit külön nagyon értékelek, mert nem gondoltam volna, hogy rá tudom venni kultúrális időtöltésre. Érdekes, hogy egyre kisebb ez a kiállítás. Régen órákig elmászkáltunk, most egy óra alatt végigmentünk. Majd kitaláltuk, hogy beülünk valahova. Nekem annyi kikötésem volt, hogy legyen terasz és süssön a nap, neki meg hogy legyen sör. Így üldögéltünk kora estig, bár a napsütés egy idő után eltűnt, de jó volt kint lenni. Jöttek mentek az emberek, mint egy felbolydult méhkas, olyan volt az utca. Tervezgettük a nyarat is, ha minden összejön (most nagyon lekopogom ám), akkor megyünk Madridba! Persze ez még csak terv, és én elég sok helyre tervezgettem már az idén, de ez most úgy tűnik megvalósítható. Tervek mindig kellenek. A csajokkal is tervezünk, a családdal is. A családos tervektől mindig félek kicsit, mert most pl tetőt bontunk hétvégén. Ahogy láttam az időjárást, meleg lesz, így valószínűleg én inkább a kertben napoznék, de az apukám biztos nem fogja hagyni… Na de addig még lesz 5 dolgos nap….

A laptopom feladta. Pedig küzdött keményen. Meg én is. Csütörtök éjszaka azt mondta hogy elég, hagyjál békén és nem indult el többet. Hétfőn reggel az “orvosnál” kezdek vele. Kicsit aggódom. Nem miatta, hanem magam miatt. Mi lesz velem holnap. Most még vidéken vagyok estig, de holnap….. 1 nap gép/net nélkül…. nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen. Remélem hamarosan meggyógyul. Kárpótlásul addig mennek fel a hétvégi képek a szokásos helyre.

… szeretnék megint sokat mosolyogni. Mert hiányzik. Mert az jó. Mert kékebb az ég és zöldebb a fű. Mert a problémák megoldása sokkal egyszerűbbnek látszik. Mert sokkal könnyebb megbocsátani. Mert könnyebb megbízni. Mert nincs panasz. Mert nincs lehetetlen. Mert úgy érzem, olyankor enyém a világ.
“Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb hely, mint egyébként.” (Sparks, Nicholas)

Öröm és boldogság. Úgy látszik, hogy csak úgy potyognak körülöttem a kisbabák. A mai nap dupla ünnep lesz a Sümegi családban, mert megérkezett anyukája szülinapi ajándékaként Sümegi-Kiss Eszter, az én középiskolai jóbarátom első kisbabája. Várom a büszke apukától a képet és amint megérkezik updatelem “magam”. 🙂

Közben már eltelt pár óra, voltam futni is, ami nagyon jól esett. Végre olyan volt, amilyennek lennie kell. Végig laza tempóban, a végét pedig végre sikerült meghúzni. Pont, mint az álmaimban. Úgy látszik, tényleg merni kell álmodni, utána pedig már csak meg kell valósítani. Nagyban segített, hogy az orgonabokrok és tulipánfák között haladtunk, miközben sütött a nap és már mintha a nyár előszele fújdogált volna. Szuper volt. Most még gondolkodom, hogy hazaugorjak e, vagy menjek egyenesen Csabához, mert megyünk a srácokkal megünnepelni Esztert.