Hétvégén otthon voltam és a sok evés miatt (is) muszáj voltam kicsit aktivizálni magam. Vasárnap és hétfőn reggel is lementem futni a Duna-partra. Vasárnap annyira nem voltam lelkes, mert eléggé kutyapiszok szag terjengett, meg amúgy se bírtam annyira, de a hétfő már jobb volt. Főleg hogy friss virágillatban úszott az egész gát környéke. Úgy voltam vele, hogy a csúcspont az lesz, ha lemegyek a kikötőbe és kicsit kiüldögélek. Sehol nem volt senki, csak én, meg a felkelő nap, a zöldbe borult fák és a békésen folydogáló Duna. Volt nálam zene is és pont akkor szólal meg a Full moon amikor megérkeztem és leültem egy kőre. A nap sugarai csillogtak a vízen, és akkor azt akartam hogy az a pillanat ne érjen véget. Nem tudom elmondani mi futott rajtam át, de egy másodpercre elkalandoztam azon, hogy mi lenne, ha hazaköltöznék, minden reggel ilyen látványban lehetne részem. Leírhatatlan, csodálatos, megnyugtató, gyönyörű 🙂 Kicsit ömlengek, de tényleg ilyen volt 🙂 De azt hiszem mégsem szeretnék hazaköltözni, megvan itt az én kis életem minden előnyével és hátrányával együtt, hiányozna ez a pezsgés. A nyugi pedig elég hetente, kéthetente egyszer kétszer. Már ennyi is oly sok energiát tud adni, hogy túl is töltődök (ha van egyáltalán ilyen) 🙂 Már várom a következő töltést..