Jelenleg még ágyban fekszem és nagyon jól esik 🙂 Kész rohanás volt az elmút hét. Azzal kezdődött, hogy múlt hét szerdán a nagymamámat kórházba kellett vinni. Az ő korosztálya az a típusú ember, aki úgy vélekedik, hogyha kórházba kerül akkor ott vége az életének, hisz az eszükbe se jut, hogy talán segíteni is lehet rajtuk és a betegségüket meggyógyítani. Innentől felpörögtek az események, csütörtökön mondta a doki hogy meg kell műteni, majd péntek reggel közölték, hogy életmentő műtétet kellett rajta végrehajtani éjszaka. Nem tudtuk még, hogy mi jöhet, így kicsit félve mentünk be hozzá szombaton. Anyukám ment be először, ahol is látta, hogy üres az ágyba. Hirtelen leizzadt, ahogy azt kell, majd közölte a nővér, hogy annyira jól volt a műtét után, hogy már le is vitték az intenzívről a sima kórterembe. Ahhoz képest, hogy nekem péntek este még azt mondták telefonba, hogy talán hétfőn kerülhet vissza…. És ez a rohamtempóban való javulás annyira folytatódott, hogy tegnap a kórházból is kiengedték. Gondolom az is hozzájárul, hogy mindennap ment hozzá valaki, be volt osztva, és ennek azért nagyon örült. Úgyhogy a hét erről szólt, munka után kórház, majd haza és annyi energiám se volt hogy egyek (ami persze jó dolog:) )

De hogy említést tegyek a jó dolgokról is. Vettem az Ikeában ebédlőasztalt székekkel. Persze ez is túl szép lenne így, mert az asztalt vissza is kell vinni, ugyanis hibás. Illetve találtam sütőt is, amibe a szüleim beszállnak (még utószülinapi és előnévnapi ajándékként), így remélem, hogy a mézeskalácsokat hamarosan már a saját sütőmben süthetem. Már nagyon várom…

Nekem ő nem más mint az örök szerelem. Láttam már ősszel, télen, tavasszal, mindenhogy varázslatos és szeretni való. Most is oda vágyok. Hétvégén láttuk a Paris című filmet Juliette Binoche és Roman Duris (Lakótársat keresünk – Xavier) főszereplésével. Nagyon tetszett. Bár én már ott elvesztem, ahogy indul a film, egy szuperjó idézet arról hogy mit is jelent az embereknek Párizs. Azóta is keresem azt a szöveget, de még nem találtam meg. Ráadásul a magyar fordítása is visszaadja amit kell. Van akinek Párizs egy olyan város, ahova életében egyszer el kell jutni, nekem már több. Többször voltam, többször felfedeztem, mégis mindig találok új dolgokat, amiket addig valamiért észre sem vettem. Nyilván Bp-n is vannak ilyen helyek, de az azért más. És ami a legfontosabb, általában a párizsi kirándulásaimhoz is kapcsolódik mindig VALAKI. Valaki, aki megszépítette az utat. Persze ez mindig más személy volt, de mindig olyan aki szintén értékelte a város varázsát és akikkel bármikor visszamennék. Sajnos az utóbbi két-három látogatásom már munka miatt volt így kicsit átértékelődött minden emlék, de remélem visszatérhetek még egyszer és újra megdobbanhat a szívem. Úgy ahogy csak Párizsban tud, sehol máshol.

Még mindig nem nagyon tudok miről írni mint arról amiről a múltkor is… a Margitsziget szépségéről. A héten nem volt olyan időjárás, hogy reggelente azt láttam volna amire vágytam, de ma igen. Persze, mikor alszik el az ember, ha nem egy ilyen reggelen. Így ma se tudtam begyalogolni, hanem csak a villamosról bámultam bambán a színes fákat. Közben meg arra gondoltam, de jó lenne most egy erdőben kirándulni, miközben süt a nap, a fák mosolyognak, rólam meg szuper fotók készülnek az őszi táj közepén. Nem én lennék a lényeg, hanem az erdő szépsége, én csak egy porszemként tűnnék fel… Úgyhogy ha valaki vágyik arra a kihívásra, hogy egy nemfotogén emberről egy őszi szépségben tündöklő erdő közepén profi fotókat csináljon akkor hívjon fel… Rólam nagyon nehéz jó képet csinálni, utoljára tavaly decemberben készült, úgyhogy fel kéne frissíteni az állományt. A legnagyobb baj, hogy utálom ha fotóznak, viszont ha jó kép készül annak borzasztóan tudok örülni. Na, valaki? 🙂

Ma reggel bekapcsolva a laptopot arra vártam, hogy mindenhol a pénzügyi válságról lesz szó, hisz már a csapból is az folyik. Persze érhető, én is aggódóm, nem is merem felhívni a “brókeremet”, hogy hogy állnak a pénzügyeim, majd egy kicsit később, valószínűleg most sokkot kapnék. De a lényeg hogy egy érdekes cikkcímre lettem figyelmes. Ez se sokkolt kevésbé:

Most ez komoly, gondoltam magamban. Itt van egy nagyon súlyos vonatbaleset, ahol 4-en meghaltak és még többen mindig kórházba vannak és akkor van olyan aljanépe az országnak akiknek ilyenkor eszébe jut, hogy de jó, ott egy vonat, lopjuk el és adjuk le a MEH-be. Kapunk érte sok pénzt. Na de hogy, egyszerre nem bírjuk elvinni, meg azért elég gyanús lenne beállítani a fémtelepre, hogy hello hoztunk egy vonatot, mennyit adsz érte. Ez már abszurd. Gondolom itt jött a szikra, hogy én hozok flexet, te hozzál még egy embert és vigyük darabokban, majd jól meggazdagszunk. Vagy valami ilyesmi szitu lehetett. Szánalmas. Ez Magyarország. Szégyellem magam ilyenkor a tolvajok helyett is. De ez jellemző, más szerencsétlenségéből hogy tudunk mi sikert kovácsolni. Undorító.

Minden egyes reggel van egy pillanat amit nagyon várok. Nem azt amikor fel kell kelni, vagy nem találok ruhát a szekrényemben, de még azt sem amikor elmegy előttem a metró. Aki nem tudja, a pesti oldalon lakom és a budai oldalon dolgozom, így villamossal át kell jutnom a Dunán. (szándékosan nem írtam Pestet és Budát). Amikor felszállok a villamosra a Nyugatinál, már akkor eszembe jut, hogy most vajon milyen látvány fog elém tárulni, amikor a villamos elindul a hídon. Nyáron ezek a pillanatok visszaadták az életkedvemet, hirtelen felébredtem és minden szépnek, jónak tűnt. A kék ég, a napsütés, balra a Vár és a Parlament. Nyáron mindig balra néztem, mert gyönyörű volt és ilyenkor büszke voltam a mi kis városunkra. Viszont 2 napra jobbra nézek és egy semmihez sem hasonlítható látvány tárul elém. Pedig már tavaly ősszel is ezen az útvonalon jártam, de soha nem tűnt fel. Tegnap fedeztem fel, ma pedig már előre készültem rá. Nem nagyon tudom leírni, mert látni kell a színes fákat, a nyugodt Dunát, mögötte a budai hegyeket. Annyira megnyugtató, gyönyörű, kiegyensúlyozott a kép, hogy a reggeli hisztim a világ ellen azonnal elmúlik. Péntek reggelre azt terveztem be, hogy leszállok a híd előtt és átsétálok. Ha lenne valami jó kis fotómasinám (vagy visszakapnám az enyémet) akkor meg is lehetne örökíteni, de itt a pillanat számít, az pedig csak élőben ér valamit. Ráadásul minden reggel más a fák színe, így egyszeri és megismételhetetlen minden egyes nap indulása.