Még mindig nem hiszem el, hogy ez megtörténhetett, hisz olyan fiatal volt, olyan erős, olyan egészséges és mégis. Ilyenkor gondol arra az ember hogy mennyin múlik az élete és hogy milyen rövid az élet. Veszekszünk,vitatkozunk, megsértődünk, ahelyett hogy szeretnénk egymást, örömöt okoznánk egymásnak, meglepnénk a másikat….
Elment.. nem jön többé vissza. Nem fogom többet felvenni a tesóm telefonját mikor ő hív, nem fogja többet felajánlani hogy felhoz Pestre, nem lesz ott az osztálytalálkozón, nem jön többet hozzánk… Tudtuk, hogy nagyon beteg de az ember ilyenkor még bizakodik, reménykedik, hisz erős, fel fog épülni és hiába tudtuk tudat alatt hogy mindez már csak hiú remény.. Lecsukta a szemét és örökre eltávozott. Most már neki biztosan jobb, hisz sokat szenvedett. Most már onnan fentről mosolyog rajtunk.. rajtunk akik meg sírunk azért mert ő ezt tette velünk.