Lehet, hogy túl sokat gondolkodok, kombinálok, de én ilyen vagyok. Nem tudom, hogy jó e minden igy, nem tudom maradhat e, szeretnék már továbblépni valamilyen irányba, mert ez egyrészt már uncsi, másrészt lassan lehetetlen igy élni, de mindenhez ugyebár két ember kell. Érdekes lelkiállapotba kerültem mostanában. Amint valamilyen kisbabára gondolok, azonnal elkezdek sírni. És bár tudom, hogy egy ideig még nem lesz, főként az új munka miatt, meg ugye ebbe a lyukba nem is lehetne (meg nem is akarok), de azért rosszul esik, hogy csak én szeretném. Ha valaki 5 és fél év alatt nem tudja eldönteni és nem érik meg rá, akkor nem tudok mit csinálni.

De inkább nézzük mi is történt ami jó volt. Szombaton jöttek a csajok (igaz kis késéssel), vacsi, dumcsi, majd mivel Nóri még nem látta a Love Actuallyt, ezért megnéztük. Iszonyú sokszor láttam, de még mindig jókat tudok rajta kuncogni. Majd utána nekiálltunk beszélgetni és elég késő (vagy inkább korán) lett mire elaludtunk. Fura hogy igy telik ilyenkor az idő, de ezt náluk már megszoktam, hogy mindenről tudunk órákig beszélni. A tegnapi napom katasztrófálisan telt, miután elmentek befeküdtem egy kád vizbe hátha jót tesz, de tévedtem. Utána hálistennek megjött Ági, majd felébredt Ariel és kicsit jobb kedvem lett, de az agyamban még akkor ott motoszkált egy csomó minden. Lehet hogy csak a 4 napos egyedüllét miatt van ez. Ráadásul direkt nem akartam a tegnap estét egyedül tölteni és csak egy emberhez lett volna kedvem, de ő (természetes módon) a bnőjével akart lenni, aminek egyrészt örülök és megértem, másrészt most nagyon örültem volna annak is ha velem van. Majd next time…. Most még itt fekszem az ágyban, kis kávéval a kezemben és még nem tudom mit csinálok ma. Mosni is kéne, és ami a legrosszabb, neki kéne állni a tanulnivalónak, mert nincs olyan túl sok idő az államvizsgáig, és munka mellett pláne gyorsan el fog telni ez az egy hónap…