Kicsit csúszásban vagyok, most nem készültem már előre, hogy összegyűjtsem, milyen is a mi kis 7 évesünk.

• a legfontosabb, hogy iskolás lett – ezzel eléggé átalakult az életünk, a prioritások, a napirend
• még mindig focizik, ami heti 4 alkalmat jelent (3 foci edzés és egy torna)
• még mindig egy halom beceneve van: kisTóni, Ubi, Menőmanó, Tónika, kiscsimota
• szabadidejében amikor csak teheti focizik és a legjobban ezt Ottóval szereti művelni, akire úgy néz mint egy istenre
• kicsit szorongóbb lett mint volt, nehezebben megy nélkülünk bárhova is, mindig háromszor inkább visszaszalad elköszönni, bárhova megy
• éjszakánként sokszor felébred – többségében 4 körül – hogy takarjam be, vagy hogy rosszat álmodott
• a tanulás jól megy neki, főleg a német, de amikor van egy-egy felmérő, akkor azért “izgul”, mert szeretné, hogy jól sikerüljön
• egyre jobban “szivja az ember vérét”, és érti a humort
• ha valami rossz fát tesz a tűzre, akkor nagyon meg tud sértődni (ebben sajnos rám ütött)
• még mindig nem eszi meg a gombát és tejfölt, joghurtot, viszont minden mást igen – olyat is amit én nem 🙂
• a szabályokat továbbra is betartja és betartatja – ebből többször van konfliktusa, mert szeretne ő igazságot tenni
• imádja a vizet, a tengert, semmi félelemérzete nincs
• nagyon nyitott a nyelvekre és ha nem ért valamit, megkérdezi és megjegyzi, Zaz francia számát már egész jól énekli
• a testvérei továbbra is nagyon fontosak és nagyon menőnek tartja, amikor nélkülünk van velük
• nagyon tud szeretni és ezt mondja is és mutatja is
• megszületett az unokahuga, akit imád és élvezi, hogy most már van nála kisebb a családban, akit ő is babusgathat
• imád unozni, és lassan már mindenkit megver benne 🙂

És továbbra is tud kis babaillatú cukipofa lenni, akihez jó hozzábújni, akivel jó beszélgetni, mesét nézni, játszani, utazni, kirándulni és még vitázni is 🙂

.. vagy a második, ha a bölcsit is beleszámoljuk. De én inkább egynek venném őket, hisz most egy olyan fordulópont jön Ubi életében (meg a miénkben is), ami a teljes kis napi rutinunkat, életünket felforgatja.

3 évig járt a Fasori Kicsinyek Óvodájába. Tisztán emlékszem az első ismerkedős beszélgetésünkre az ovi vezetőjével, még a Covid hatása érződött és csak mi voltunk. Akkor, azután a fél óra után úgy jöttünk ki abból az intézményből, hogy igen, megtaláltuk, Ivánnak ide kell járnia, mert teljesen beleszerettünk. Majd amikor jött a levél, hogy sikeresen felvették, madarat lehetett fogatni velünk. És miután megvolt az első szülői értekezlet és találkoztam az óvónőkkel is, ott eldőlt minden. Tudtuk, hogy a gyerekünk a lehető legjobb helyen lesz, hogy a teljes bizalmunk ott van náluk, és hogy néha irigykedünk is, hogy mi miért nem kerültünk ilyen jó oviba. Majd két szemrebbenés és eltelt a 3 év. Az a 3 év, ami nettóban, csak 2,5 volt, de eseményekben, élményekben talán még több. És a kezdeti “szerelmünk” az ovi iránt csak még erősebb lett. Így amikor eljött a ballagás napja, akkor nemcsak Iván ballagott, hogy hanem kicsit mi is. És talán még mi szomorúbbak voltunk, mert tudjuk, hogy mit fog most ott hagyni. Ami pedig minket igazol, hogy minden szülő így érezte, a ballagáson nem nagyon volt száraz szem, még a kemény apukák is elérzékenyültek, mert itt tényleg igaz a közhely, hogy ez egy összetartó család. Ahol vannak konfliktusok, nem vagyunk egyformák, sok mindenben máshogy gondolkodunk, de egy nagyon jó közösség alakult ki.

A mi kis Uborkánk meg kisUbiból nagyUbivá cserepedett. Nézve a régi képeket, eltűnt a kis cuki babás arca, most már egy még mindig huncut, de komoly nagyfiú, aki bár ésszel tudom, hogy érett az iskolára, de azért a szívem ezt még nehezen fogadja be.